Gyufa és a Petróleum rövid története

Gyufa és a Petróleum rövid története

Petróleum
 A petróleum gyúlékony, jellegzetes szagú, halványsárga színű folyékony szénhidrogén amelyet kőolajból lepárlással állítanak elő. Magyar neve a kőolaj latin megnevezéséből (oleum petrae) származik. Az 1920-as évek közepéig Magyarországon a kőolajat (ásványolajat) nevezték petróleumnak, amely a petrolkémia szóban él tovább. A petróleum állati és növényi eredetű ősanyagból egyaránt keletkezhet, azonban az állati anyagok gyakoriabbak és túlsúlyban vannak. A fölhalmozódott szerves anyagoknak levegőtől elzártan kell bomlani, ellenkező esetben csak gázokat termelő közönséges rothadás áll be. Ezért a legtöbb eredeti keletkezési helyén levő petróleumtelep többnyire agyagos kőzettel van födve. Az állatok szilárd mészvázai a keletkező szénsavban elpusztulnak. A petróleumkeletkezés nem túl magas hőfokon, magas nyomás mellett, erjedés közreműködésével történik. Szerves eredetének a megfelelő szerves élet megjelenése óta minden földtani korban keletkezhetett, csaknem kivétel nélkül tengeri, még pedig sekély tengeri vagy partközeli üledékek gyanánt.A történeti adatok szerint a petróleum egyszerű fölhasználása régibb keletű, mint a széné, s mégis a XIX. század közepéig fölhasználása alig múlta fölül legelső alkalmazásának primitív kereteit. A petróleum ismerete azokon az előfordulási helyeken, amelyek a legrégibb emberi kultúra székhelyei voltak, a messze ókorba vezet bennünket vissza. Ezek pedig, amennyiben az emberiség bölcsőjét sok joggal Ázsiában keressük, valahol Indiában vagy Elő-Ázsiában lehettek. Algírban szintén már az ókorban ismerték a petróleumot, amint azt Strabo és Vitruvius említik. Az ókori használat csak a természetes forrásokra, kiszivárgásokra szorítkozott s legföljebb néhány méteres gödröket ásva gyűjtötték össze a petróleumot, amelyet azután időnként kimerítettek. Indiában a bennszülöttek rongyokat mártogattak a petróleumos forrásokba s azokat kifacsarva, „termelték” a petróleumot. Észak-Amerikában ez a „termelési mód” még a XVIII. század végéig is divatban volt s Galiciában petróleumos vidékek patakjaiból hosszú füvek bemártogatásával szedték a petróleumot.

A petróleum nyersanyagának értékelése csak a XVII. század közepétől megismert és fokozatosan fejlődött finomítással valósult meg.  Ezzel egy időben fejlődött termelési és fölkutatási módja is. Évszázadokig ezeket az ősi petróleumgyűjtési módokat alkalmazták, míg a kereslet növekedése a termelés fokozását szükségessé tette, mert ezekkel a termelési módokkal nagyobb mennyiségek nem voltak termelhetők. Ekkor indult meg a kisebb-nagyobb, többé-kevésbé bányászatilag megfelelően formált kutatógödrök, illetve aknácskák létesítése, amelyekből különböző alakú és szerkezetű merítőkkel szedték a petróleumot. Az aknák mélysége azonban mindinkább nehezítette a merítő edények fölhúzását, ami Burmában a legutóbbi időkig úgy történt, hogy a merítő edénnyel leszállt embert kötélen néha 10-11 ember húzta ki a teli edénnyel. A petróleumtermelő-aknák létesítésének nehézségei, amelyek a mélységgel még növekedtek, a fokozódó szükséglet hatása alatt olyan eljárás keresésére vezettek, amelynek segítségével könnyebben, kevesebb kockázattal, nagyobb mennyiségben lehessen a petróleumot felszínre hozni. Az előfordulások földtani viszonyainak és a petróleum természeti sajátságainak fölismerésével ez a törekvés a fúrások alkalmazására vezetett. Artézi-kutak fúrása Kínában már ősidők óta ismert eljárás volt, amelyet több mint 2000 év előtt gyakoroltak, holott Európában a francia Artois grófságban csak 1126-ban fúrták az ottani karthauzi kolostorban az első kutat. Ezt az eljárást, kezdetben kézi fúrásokkal a múlt század második felében általánosan alkalmazták, s ezzel kapcsolatban lendült a petróleumtermelés azokba a soha nem képzelt magasságokba, melyekkel a széntermelés egyeduralmát megtörte.

[…] Magyar nyelvű írott forrásainkban az „olaj” szó 1309-ben jelent meg először. 1536-ban Oláh Miklós: Hungaria c. művében egy Szilágy megyei természetes előfordulását ír le: „Nem hallgathatom el, hogy van Magyarországon olyan ragacsos föld is, a melyből, mint a viaszból, gyertyák, fáklyákat és világító szereket is csinálnak, azonban a szaguk kellemetlen”.

Szenczi Molnár Albert latin- magyar szótárban (1604) a kőolajat a következőképpen határozta meg: ’’petrólium’’: kősziklából csöpögő „olay”. Magyarországon a természetes előfordulásokból gyűjtögetett kőolajat kocsikenőcsként, gyógyszerként, harci anyagként, világítási célra használták egészen a XIX. századig. A változást előbb a petróleumlámpa megjelenése (Magyarországon az első petróleumlámpák a 1860-ban jelentek meg, de 1864 már Pest Utcáin felváltották az olajlámpásokat.) és tömeges elterjedése, majd a robbantómotorok megalkotása hozta.  A történelemi Magyarország területén a szénhidrogéneket először a felszíni természetes előfordulások környékén bányászták. A XIX. a században és a századunk elején Erdélyben valamint a Muraközben volt említésre méltó termelés.

Gyufa

A tűzgerjesztés legrégibb módja a fának a dörzsölése. Egy hegyezett kemény fadarabot puhafába faragott mélyedésben addig forgattak, amíg lángra lobbant. A XI. században egy új eljárás érvényesül. Kovával és acéllal szikrát csiholtak, melyet jól kiszárított taplóval fogtak fel, míg a tapló lángra kapott. A tapló bükk, cser, dió ás más fákon termő gomba,a mit a parasztság századunk elején még a tűzkeltéséhez szükséges gyúló anyagot taplóból csinálta.

A kova, acél és tapló tűzgyújtó szerszámokkal kellett beérje az emberiség egészen a tizenkilencedik század elejéig. A foszfor öngyulladását még régebb ismerték, mégis csak 1780 körül jelenik meg Franciaországban a "foszforos gyertya", illetve 1779-ben az olasz L. Peil javaslatára a "torinói gyertya".A foszfort egy papírcsík vagy viaszos bél egyik végére vitték fel, s a levegőtől úgy zárták el, hogy a papírt beforrasztották egy üvegcsövecskébe. Az üvegcső feltörése és a papírszeletke kiemelése után a foszfor levegővel érintkezett és öngyulladás révén a papírt is meggyújtotta. A találmány iránti lelkesedést csökkentette az a tény, hogy az üvegcsövecskék könnyen eltörtek a használó zsebében is. Ebből a szempontból a mártógyufa sem volt biztonságosabb. A mártógyufát Scheele megfigyeléseiből kiindulva 1805-ben Chancel francia vegyész találta fel. Káliumklorát és cukor keverékéből készített gyújtófejet a kis fácskák végére, amelyeket kénsavval nedvesített, azbesztet tartalmazó edénybe kellett mártani, hogy meggyulladjon.

1827-ben aztán John Walker kifejlesztette a dörzsgyufát, melyet 1831-ben Charles Sauria foszforral próbált meg tökéletesíteni. Ezek a kezdetleges gyufák számos hátránnyal jártak, ugyanis a Walker-féle (többek között ammónium-nitrátból, gumiból, kálium-klorátból álló) elegy rendkívül nehezen és balesetveszélyes robbanással égett, ráadásul a reakció stabilizálása érdekében hozzáadott foszformérgező is volt. 1832-ben kerültek forgalomba az ú.n. Congreve-féle gyújtók, amelyeknek gyulladó fejük egy rész kálium-klorátból és két rész kénantimanból készültek. A fehér foszforgyújtók azonban csakhamar jobban elterjedtek, mert könnyebben meggyújthatók: míg a kén csak 260°-n gyúl meg, a foszfor gyulladási hőmérséklete csak 60°C. Ezeknek a gyújtóknak a feltalálásában Irinyi János magyar vegyésznek is fontos szerepe volt.

Irinyi kísérleteit során rájött, hogy a kálium-klorát helyett ólom-dioxidot használva és a mérgező foszfor megkötésével kiküszöbölheti a gyufa eme két hátrányos tulajdonságát. A kísérlet sikeres volt, a fiatalember pedig eladta találmányát egy Rómer István nevű gyufagyárosnak, a szabadalomért kapott összegből finanszírozva németországi kémiai és közgazdasági tanulmányait. Irinyi Berlinben már 21 esztendősen elméleti kémiai értekezést írt a savakról, foglalkozott a szikesedő talajok javítási lehetőségeivel, majd hazatérése után, 1840-ben gyufagyárat alapított.

Irinyi nem sokra becsülte találmányát, de visszatérve Budapestre 1840-ben gyufagyárat alapított az Ősz és a József utca sarkán. Gyufái olcsóbbak voltak, mint a Bécsben, Rómer által gyártott gyufák. Irinyi gyára 1848-ig működött, amikor a szabadságharc számára puskaport és ágyúkat gyártott. Mind Irinyi, mind Cooper és Walker gyújtói dörzsölés hatására lobbantak lángra, bármilyen felületen végighúzva meggyulladtak, sőt egész doboz felrobbanhatott a melegtől. Ebben az időben a gyufagyártáshoz fehér foszfort használtak, mely sok gyufagyári munkásnak gyógyíthatatlan mérgezését okozta. 1845-ben a bécsi Anton Schroetter felfedezte, hogy a levegőtől elzárt térben hevített fehér foszfor úgynevezett vörös foszforrá alakul, mely nem mérgező és kevésbé gyúlékony. Ez lehetővé tette, hogy a veszedelmes fehér foszfort ezzel helyettesítsék.

1848-ban J.E.Landström az első, aki vörös foszforral készítette a gyufát, ő a biztonsági gyújtó, a "svéd gyufa" megteremtője. Ez az újféle gyufa már nem akármilyen felületen gyulladt meg. A foszfort a gyufásdoboz oldalára helyezték üvegporral keverve, és nem a gyufaszálakra. A gyufaszálakra oxidáló anyagokat (kálium-klorát vagy kálium-bikromát, antimon-szulfid vagy ólom-peroxid) vittek fel, melyek foszforral reakcióba lépve meggyújtják a gyufaszálat. Igaz, most már nem lehetett bármilyen felületen meggyújtani a gyufát, de éppen ez volt az előnye, hiszen a dobozban elhelyezett gyufaszálak a másik reakciópartnerrel csak a felhasználáskor érintkeztek, így nem okozhattak kellemetlen meglepetést. Mivel a biztonsági gyújtó technikáját Svédországban fejlesztették ki, ezért a gyufa a „svéd gyújtó" elnevezést kapta. 1913. július elsejétől a Magyar Országgyűlés törvényt hozott, mely szerint tilos a kénes gyújtok gyártása és árusítása Magyarország területén, mert ennek gyártása veszélyezteti a gyufagyárban dolgozók egészségét. Az új gyufagyárakat gépekkel szerelték fel, melyek néhány óra alatt gyufaszálak millióit voltak képesek előállítani. A gépek megjelenése előtt minden szálat kézzel faricskáltak a munkások.

Az 1830-ban született Krasznay Péter a 1836-as évben, naplójában a következőképpen számol be első találkozásáról a dörzsgyufával:

„ […] Apám egy alkalommal Debrecenből a kerületi tábla üléséről haza érkezvén egy szép nyári alkonyaton elküldött engem a közelemben lakó iskolatanítóhoz azzal, hogy mondjam meg neki, hogy apám hozott olyan kéngyertyát, amelyet a skatulyához vagy falhoz dörzsölnek, azonnal meggyúl, jöjjön, nézze meg a Rektor. Éppen valami famunkán dolgozott a vonószéken, de a hívásra szerszámait eldobva rohant azon módon felgyűrt ingujjal házunkhoz, hol azonban már akkor a pap, tiszteletes Győr Károly uram többedmagával jelen volt. Az apám a tornácon állva mutatta nekik az új találmányt, egymás után több szálat gyújtván meg a skatulya fenekéhez dörzsölés által. A mindig szaporodó nézőközönség félkörbe sorakozva bámulta ez idáig, azután egy nyomtatot-ívet vett elő. S azt a Rektornak adta felolvasás végett, melyből azt jegyeztem meg, hogy gyerekek kezébe nem szabad adni, nehogy azzal játszva tűzveszélyt okozzanak.”

Felhasznált irodalom:

VADÁSZ ELEMÉR, A szén és a petróleum rövid története: Bp.;  Az Athenaeum Társulat Kiadása.

forrás m.j.: http://mek.oszk.hu/02200/02232/html/#19

megtekintve: 2015.04. 28

Magyar Olajipari Múzeum hivatalos honlapja;

forrás m.j.: http://www.olajmuzeum.hu/pid23/tid1/ipartortenet

megtekintve: 2015.04.28

PATAKI GYŐZŐ BÉLA; Firka, 1997-98/4

forrás:http://epa.oszk.hu/00200/00220/00105/pdf/firka_EPA00220_1997_1998_04_164-165.pdf

A SZABADSÁG HARC HÉTKÖZNAPI TANÚI; 1848-1849-ES NAPLÓK, szerk: NYUÁSZINÉ STRAUB ÉVA; A „ Jövő Nemzedékéért” Alapítvány Bp.; 1998. 30.p.

TARJÁN M. TAMÁS, Rubicon Online,

forrás:http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1817_majus_17_irinyi_janos_feltalalo_szuletese/
megtekintve: 2015.04.28